kemence beépített takarék tűzhely vaskályha kemence takarék tűzhely kemence sütés főzés kemencében Amerikan Heating
A Búbos kemence kialakulása, története


Sabján Tibor: A búbos kemence című könyve alapján


Ma ismert alföldi kemencéink kialakulása a 15. század második felében kezdődött el. Természetesen már korábban is használtak - ezt támasztja alá a szó eredete is; még a honfoglalás előtti időkben a keleti szlávsággal fennálló kapcsolataink révén került nyelvünkbe. Honfoglaló őseink jurtaszerű sátrakban és földbe mélyített veremházakban laktak. Ez utóbbiaknak elmaradhatatlan velejárója volt a sarokba épített, kissé a földbe nyúló tűzterű kemence. Ezeket a kemencéket az általunk tárgyalt típusoktól elsősorban a fűtés iránya különböztette meg. A korai kemencék ugyanis mind belülről fűthetőek voltak, azaz a szájuk abba a helyiségbe nyílt, amelyet fűtöttek. Az ilyen szobák természetszerűleg füstösek voltak, mivel a kemencék semmilyen kürtővel nem rendelkeztek.



A füstmentes szobák kialakítása a kályhás fűtés elterjedésével vált lehetővé. A kályhákat kezdettől fogva kívülről fűtötték, vagyis szájuk a szomszéd helyiség felé nyílt, testük teljesen zárt volt, így használatuk a fűtött szoba levegőjét nem szennyezte. A magyar falvakban a 15. század közepétől jelennek meg az első kályhás házak, először a nemesek, majd a parasztok használatában. A 16. század eleji török betörések következtében elpusztult falvakban a lakóházak zöme már füstmentes szobával és kályhafűtéssel volt ellátva. A fejlődés nem mindenütt egyszerre következett be. Először csak az ország központi, alföldi területein, valamint a Dunántúl keleti vidékein jelenik meg ez a nagy jelentőségű újítás, majd a 17-18. században a Dunántúl többi részén is általánossá válik.



Az első kályhák felületét mai utódaikkal ellentétesen nem borította teljes egészében csempe. A tűzhely falát sárból készítették, amelybe sűrűbben vagy ritkábban bögre alakú szemeket helyeztek. Az ilyen fűtőtest hasonlított a mai kemencéhez, de a kályhához is. Végső soron a kettő keverékeként fogható fel, ezért megjelölésére a néprajzi munkákban a bögreszemes kemence elnevezés honosodott meg.



"Kályha" szavunk kezdetben nem az egész tűzhelyet, csak annak bögre, illetve tál alakú csempéit jelentette. Ezért korabeli forrásokban a leggyakrabban a kályhás kemence vagy ennek változatai fordulnak elő.



A régészeti ásatások tapasztalatai szerint a bögreszemes kemencék mellett már korábban is előfordultak csempe nélküli sárkemencék, de jelentős előtörésük és általánossá válásuk a 18. század folyamán megy végbe. Az átalakulással egy időben eltűnnek a szemes kályhák; utolsó hírmondóik a 19. század elejéig élnek. A változás az ország körülményekre vezethetők vissza. A török hódoltság idején a népesség és a településhálózat jelentős része elpusztul, vele együtt visszafejlődik a kályhacsempéket gyártó fazekasipar is.



Az általános elszegényedés nem kedvez a kályacsempék alkalmazásának, ezért a tüzelők fejlődési iránya a kályhaszemek elhagyásával formálódik, megtartva a kívülről fűthetőség vívmányát.



Az új, kívülfűtős szobai kemencék használata is változott. Korábban a bögreszemes kemencék mellett a konyhák hátsó falán túlnyúló sütőkemencéket is alkalmaztak, amelyek feladata a nyári sütés volt. Ezek háttérbe szorultak, a szobai kemencék vették át szerepüket, amely így a sütés-főzés funkciójával egészült ki.



A 18. századi változások érintik a kemencék formáját is. Ekkor honosodik meg a padkák alkalmazása a szobában és a konyhában egyaránt - ez vezet a kemencék földön fekvő tűzterének felemelkedéséhez. A kemence falát vessző- vagy nádvázra sárból építik fel, a készítési módnak megfelelően alakítva a korábban használatos kályhaformákat. Ekkor fejlődik ki és válik népszerűvé a boglya alakú kemence is, amely az egyik legelterjedtebb forma a 19-20. században.



A török hódoltság utáni gazdasági és társadalmi fellendülés nyomán tehát változások állnak be az alföldi ház, vagy ahogyan a néprajzi szakirodalom nevezi: a középmagyar ház fejlődésében. Az épületek lakórésze kívülfűtős kemencével felszerelt szobából és szabad kéményes, oldal- és középpadkával ellátott konyhából áll. Ez a háztípus a 19. században nagy hatást gyakorolt a környező vidékek népi építészetére. Északon a belülfűtős, kürtős kemencés háztípust szorította vissza, keleten a kandallós tüzelők elterjedését csökkentette, míg nyugaton behatolt a Dunántúli kályhás vidékeire is. Az alföldihez hasonló fejlődés zajlott le a Kisalföldön is, ahol a kemencék kályhákkal párhuzamosan fordulnak elő, rendszerint úgy, hogy a szegényebbek a kemencéket, a módosabbak a kályhákat részesítik előnyben. Nem volt jellemző ez a különbség az Alföld építkezésére, ahol a boglyakemencét egyaránt, lényeges eltérések nélkül használta a mezővárosi polgár, a falusi zsellér vagy a tanyasi gazda.



A 19. század második felében indul hódító útjára a magyar parasztházakban a takaréktűzhely. Sárból, vályogból vagy téglából készül, és a konyhában vagy a szobában helyezik el. Leggyakrabban a kemence ajtó felöli oldala mellé építik, de előfordul, hogy kuckó előtti részen kap helyet. Használata nem szünteti meg a kemencéket, mivel a kenyérsütés miatt azokra továbbra is szükség van.



A múlt század vége felé kezdett gyakoribbá válni a padka nélküli kemence. Előnyét abban látták, hogy a melegedők nem piszkolták úgy össze, meszelését nem rugdosták le, mint a padkásokét. Emellett a szobában is több hely maradt. Gyakran a meglévő kemencék padkáját is lefaragták, kihordták, az újakat pedig a legtöbb esetben már padka nélkül építették. Az öregek és a szegények azonban még sokáig ragaszkodtak a megszokott ülőhelyükhöz.



Újabb változás a kemence formájában a 20. század folyamán következik be. Építési anyagként ekkor kezd elterjedni a tégla, melyből nehezen rakhatók a megszokott kerek formák, ezért a leegyszerűsített, szögletes, úgynevezett sifon kemencék terjednek el. A szögletes alak nem mindenütt jelenti az újabb eredetet; a Duna-Tisza közén ilyenek régebben is épültek.



A 19. század végén a hagyományos lakáskultúra bomlásnak indul. A változások elsősorban a tüzelőberendezéseket érintik, amelyek közül a legtovább a boglyakemencéket használták. Ennek magyarázatát több fontos körülményben látják a kutatók. Egyik lényeges momentum, hogy a szabad kéményes füstelvezetést felváltó zárt kémények elterjedésével a kemence kezelését és a kürtős füstelvezetést sikerült műszakilag jól összehangolni, a kemence külső fűtését és egyben a konyha füstmentességét egyidejűleg megoldani. A másik okra már utaltunk: tudni illik a fűtés mellett a kemencében házilag sütötték a kenyeret - és erről még hosszú ideig nem mondhatott le a paraszti lakosság. A kemencék megtartását segítette elő a kis fűtőértékű, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló tüzelőanyag (szalma, nád stb.), amelynek hasznosítására a búbos kemencék voltak a legalkalmasabbak.



Lassú háttérbe szorulásuk azonban előbb-utóbb kikerülhetetlenné vált. A 20-as évektől a városi, polgári lakóházakban hagytak fel használatukkal, majd a 30-40-as években a középparaszti rétegek lakásaiból is kiszorultak. Végső eltűnésüket siettette a mezőgazdaság átszervezése is, amelynek során a korábban bőségesen rendelkezésre álló fűtőanyagok (szalma, nád, kóró stb.) már csak nehezen voltak beszerezhetők. Hozzájárult ehhez a gyári kenyér elterjedése és vele párhuzamosan az otthoni kenyérsütés megszűnése. A funkciójukat vesztett kemencéket a legtöbb helyen terjedelmességük miatt lebontották, de sok alföldi településen még fellelhetők utolsó példányaik. Idős tulajdonosaik megszokásból, szeretetből ragaszkodnak hozzájuk.



Összefoglalva tehát: mai búbós vagy boglyakemencéink a 15-16. századi  bögreszemes kemencékből alakultak ki. E "kályhaősök" két jelentős újítást hordoztak: oldalukat csempékkel rakták ki fűtésük kívülről történt. Ez utóbbit és a hozzá tartozó füstmentes lakószobát tartotta meg a fejlődés az Alföldön és a hozzá tartozó területeken.



Szabadon álló kemencéink története változatos képet mutat. Egyes korszakokban jelentős szerepet töltenek be a paraszti háztartásokban, máskor szerepük elhalványul, háttérbe szorul. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az udvari kemencék valamilyen módon kapcsolatban vannak a lakóház tüzelőberendezésével.



Szabadon álló a kemencék a régészeti leletek tanúsága szerint nagy számban fordultak elő Árpád-kori falvainkban. A feltárások alapján feltételezhetjük, hogy minden veremházhoz, legalább egy ilyen kemence csatlakozott. A külső kemencék rendszerint nagyobbak voltak, mint belső társaik. Tűzterük a talajszint alá nyúlt le, ezért szájuk elé süllyesztett előteret ástak. A kemencék között három típust lehetett megkülönböztetni. Az egyik fajtát sütésre-főzésre használták, aljába hőszigetelés gyanánt cserépdarabokat tapasztottak. Szárításra, pörkölésre szolgálhattak azok a kemencék, amelyeknek tűztere alá szalma illetve gazréteget terítettek. A harmadik csoportba a füstölő kemencék tartoztak. Ezek feneke tapasztás nélküli, egyenetlen volt, és az előbbi kettőnél jóval nagyobb átmérővel készült. A kemencékben talált hamuból megállapították, hogy sütő és aszaló változataikat fával fűtötték, még a füstölésre használtakat szalmaszerű, könnyen égő anyagokkal.



A késő középkorban a szabadban álló kemencék száma csökkent. Érthető ez, hiszen a lakóházak két belső kemencével is rendelkeztek, ezért nem volt szükség különálló sütőkemencékre. Kecskemét környéki falvak régészeti ásatásaiból tudjuk, hogy szabadban álló kemencéjük csak azoknak a házaknak volt, amelyek nem rendelkeztek konyhai sütőkemencével. A szabadon álló kemencék előnye az volt, hogy nyári időszakban nem melegítették fel a lakást, ha sütöttek-főztek bennük. télen viszont a belső kemencéket használták, mert így védve voltak az időjárás viszontagságaitól, és a sütéskor keletkezett meleg a szobát is felfűtötte. Ezért a külső kemencéket csak időszakosan, jobbára nyáron használták.



A kemencék alját a korábbi gyakorlattal ellentétben már nem süllyesztették a földbe, hanem a talaj szintjére vagy alacsonyabb padkára építették. A tűztér oldala sárból készült, melyet vessző - vagy nádvázra tapasztottak fel, majd az egészet kiégették.



A 17-18. századi külső kemencékről kevesebbet tudunk. Meglétükről a mezővárosok vagy földbirtokosok építkezési rendelkezései árulkodnak, amelyekben a kemencék tűzbiztos tetővel történő ellátását szorgalmazták.



A 19. században a külső kemencék szerepe lényegesen nem módosult; kiegészítő sütőhelyekként használták őket. Jelentőségük a 19. század végén, még inkábba a 20. század első felében nő meg, mikor a szobai kemencék lassú visszaszorulása megkezdődik. Az átalakított lakóházak udvarán a kenyérsütést, de gyakran a húsfüstőlést is a külső kemencékben végzik.



A századforduló tájékán az ország egyes területein élt az a gyakorlat, hogy a falu szélén közös használatú kemencéket építettek. Ezekben a sütés meghatározott rend szerint történt, karbantartásukra általában tavasszal került sor. Ilyen kemenceegyüttesek a Szigetköz, a Csallóköz és az Ormánság falvaiban fordultak elő.